Hozzád kötve

Prológus

Csendesen baktattam haza egy újabb nyomasztó nap után, a fülhallgatóm, és a telefonom társaságába. Még lehetett hallani az iskolából kiszűrődő zajokat, de amikor elindítottam a zenét, mindez megszűnt.

Imádtam ezt az időt. Lágyan szemerkélt az eső, majd tompán koppant le a betonra. Ez többször megismétlődött, így a járdán, és az úton is kisebb méretű pocsolyák keletkeztek. Egy- kettőbe bele is léptem, ezért vízben tocsogó cipővel kellett folytatnom utamat. Nem kellett sok, már az ég is a szürke színre váltott. Legalább jellemzi a mindennapjaim.

Már az utcánkban jártam, mikor elállt az eső. Lehúztam a kapucnimat, majd az ujjaimmal próbáltam szétválasztani összetapadt tincseimet. 

A murvás, köves úton egy lélek sem volt. Kihalt volt, mint mindig. Voltak romházak, régi parasztházak, meg düledező, rozsdás kerítések. 

A ház kapujához értem. Az kis faajtó tárva- nyitva állt. Ezt furcsálltam, mivel a szüleim általában este érnek haza.

Sikolyt hallottam. Gyorsabbra vettem lépteimet, remegve nyitottam ki a bejárati ajtót az izgalomtól, bár inkább az aggodalomtól. 

Anya, és apa a kanapén ültek, a kandalló előtt, hátat fordítva nekem.

- Sziasztok - szóltam kissé félénken - nem válaszoltak.

Közelebb mentem hozzájuk, de még mindig nem mozdultak. Úgy ültek ott, mint két szobor. 

Megkerültem a kanapét, hogy lássam az arcukat. Anyám szeme vörös volt, de nem vettem észre arcán könnyeket. 

Apára néztem; Sírt. Még sosem láttam apámat sírni.

Megrémültem. Nem mertem megkérdezni mi történt, de pár másodperc hezitálás után mégis megtettem;

- Mi...? - nem tudtam befejezni, mert apám közbe szólt.

- Csak ne menj el innen. Ülj le - parancsolt rám gyenge, erőtlen hangon. 

Anya sietősen felállt a kanapéról, felkapta a rezgő telefonját, majd beszélni kezdett;

- Jó napot, örülök, hogy tud minket fogadni... - csak ennyit hallottam, mivel elindultam a szobáink felé.

- Eva! -ordított rám apa, de úgy, ahogy még sohasem hallottam. Nem ismerem ezt az oldalát.

Egyre kíváncsibb lettem. Nem hallgatva apámra, egyre gyorsabban szedtem a lépcsőfokokat, de mikor már az emeletre értem volna, valaki visszarántott.

- Engedj! - kiáltottam rá az öregre. A sok tiltakozásomat követően egyre engedett a szorításból, végül kicsavartam a kezemet a vén,ráncos ujjai közül. Még visszanéztem rá. Falfehér volt.

Vadul szedtem a lábaimat, hogy odaérjek a szobához. Félve, de látszólagos magabiztossággal benyitottam.

Elkövettem életem legnagyobb hibáját.

Nem tudtam felfogni. Egy pillanatra forrónak éreztem magam körül mindent. Ordítottam volna, kifutottam volna a világból. 

Szemei fenn akadtak, gyönyörű, kávébarna íríszét, már alig lehetett látni. Ajkai lilán feslettek, arcán csorgadozott a nyála, le a takaróra. Ujjai fehérek, már mozdulatlanok. Haja a megszokott hullámosra fésülve, csak egy- egy tincs maradt egyenesen.

- Lya - suttogtam hitetlenül.

A szám elé tettem a kezem, majd hangtalan zokogást követően ráborultam a testvéremre.