Off- A blog első díja!

Sziasztok. Ebben a bejegyzésben 2 dolgot szeretnék megköszönni. Nem leszek túl csöpögős, nyugi.

Mégpedig:

Köszönöm, hogy ennyien kommenteltetek ide, a prológus alá, és a facebook csoportokba is, pozitív és negatív kritikákat is. Köszönöm azoknak az embereknek akik vették a fáradtságot, és átolvasták a fejezetet, és nyilvánítottak véleményt, javaslatokat...

Másodszor...

Nagyon-nagyon szépen köszönöm Florance C. Evans- nek, az Az én firkálmányaim c. blog tulajdonosának, hogy engem választott e díj egyik gazdájának!

Igazából hirtelenjében csak ennyit tudok ehhez hozzáfűzni, mivel még sosem kaptam ilyet - így elég rendesen utána kellett néznem, hogy hogyan tovább.

További feladatok, amiket teljesítenem kéne:

/Ezt Florance-től kaptam/

1. Megköszönni annak, aki nekem ajándékozta a díjat, de ez szerintem elég egyértelmű, és érthető is.

2. Elolvasni annak a blogját, akitől kaptam.

3. Ha ez megvan, és tetszett, nyomot hagyni magam után. (Feliratkozni, kommentelni etc-etc.)

4. Három dolgot írni, ami megfogott a történetben, vagy az íróban.

5. Írni 2 dolgot, amin még finomíthatna, persze építőkritika jellegűt. 

6. Ajánlót írni. (Melyik korosztálynak ajánlanám, mi tetszett benne.)

7. Elküldeni további bloggereknek! Figyelj arra, hogy olyan íróknak küldd, akik jól írnak, de még nincs meg 40 díjuk.

8. Kirakni a modulsávba a díjat, valamint kiírni a bejegyzésbe ezt a linket:

innonence-cikk.blogspot.hu/2015/08/segitsuk-kezdoket-mozgalom.html

/Ez meg is van/

Háát, akkor neki állnék:

- Feljebb már megköszöntem, de megteszem még egyszer; Köszönöm a díjat, és a csodás lehetőséget!

- Elolvastam, de lentebb kifejtem.

- Három dolog, ami tetszik:

1. Tetszik az alaptörténeted, a kedvenceim a fejezetek vége, ügyesen találod ki őket, így az olvasónak muszáj megvárnia - ha tetszik neki - a következő részt.
2. Imádom, hogy nincs telerakva 64563587653 helyesírási hibával már az első két mondat. Látszik, hogy foglalkozol a bejegyzésekkel, sok időt fordítasz egy- egy megírására.
3. Nagyon bírom ahogy fogalmazol, teljesen eltudom képzelni az adott szituációt, bele tudom magamat élni.
+1. Nagyon- nagyon tetszenek a fenti "zene sáv"- ba beillesztett dalok, néha nem zárom be az oldalt, direkt azért, hogy hallgathassam!
- 2 dolog, ami nem tetszik:
1. Ez csak az én véleményem, nem is reménykedem, hogy változtatsz rajta, hisz' a te dolgod.
A fejléced és a háttered, az őszintét megvallva nem jönnek be...a fejléced kapcsán, valami profibb designert nyugodtan megkérhetsz, hogy segítsen neked ebben a témában.
2. Írhatnál hosszabb fejezeteket.
Ehhez nincs mit hozzáfűzni. Letekertem a fejezet aljára, és az első kérdés amit feltettem magamnak, hogy "hol a vége?"
- És itt van az ajánló is:
Természetesen nő nemű egyedek figyelmébe ajánlanám inkább a blogot, szerintem minden korosztály számára. Az apróbb hibákon kívül, szívesen szántam rá az időmet.
Persze aki imád zenét hallgatni, annak is ajánlom figyelmébe, akár fiú, vagy lány!

- A díjat pedig egy olyan blog tulajdonosának szeretném küldeni, akinek oldalán vagy már 1 hete függök, Dorothy Chanté- nek, a Mesecukrászdától.
Olyan témát feszegetsz, ami néhányunk számára egy hihetetlen, furcsa témát dolgoz fel.
Fogalmazásod hibátlan, nagyon ritka az ilyen, gratulálok!

Prológus

Csendesen baktattam haza egy újabb nyomasztó nap után, a fülhallgatóm, és a telefonom társaságába. Még lehetett hallani az iskolából kiszűrődő zajokat, de amikor elindítottam a zenét, mindez megszűnt.

Imádtam ezt az időt. Lágyan szemerkélt az eső, majd tompán koppant le a betonra. Ez többször megismétlődött, így a járdán, és az úton is kisebb méretű pocsolyák keletkeztek. Egy- kettőbe bele is léptem, ezért vízben tocsogó cipővel kellett folytatnom utamat. Nem kellett sok, már az ég is a szürke színre váltott. Legalább jellemzi a mindennapjaim.

Már az utcánkban jártam, mikor elállt az eső. Lehúztam a kapucnimat, majd az ujjaimmal próbáltam szétválasztani összetapadt tincseimet. 

A murvás, köves úton egy lélek sem volt. Kihalt volt, mint mindig. Voltak romházak, régi parasztházak, meg düledező, rozsdás kerítések. 

A ház kapujához értem. Az kis faajtó tárva- nyitva állt. Ezt furcsálltam, mivel a szüleim általában este érnek haza.

Sikolyt hallottam. Gyorsabbra vettem lépteimet, remegve nyitottam ki a bejárati ajtót az izgalomtól, bár inkább az aggodalomtól. 

Anya, és apa a kanapén ültek, a kandalló előtt, hátat fordítva nekem.

- Sziasztok - szóltam kissé félénken - nem válaszoltak.

Közelebb mentem hozzájuk, de még mindig nem mozdultak. Úgy ültek ott, mint két szobor. 

Megkerültem a kanapét, hogy lássam az arcukat. Anyám szeme vörös volt, de nem vettem észre arcán könnyeket. 

Apára néztem; Sírt. Még sosem láttam apámat sírni.

Megrémültem. Nem mertem megkérdezni mi történt, de pár másodperc hezitálás után mégis megtettem;

- Mi...? - nem tudtam befejezni, mert apám közbe szólt.

- Csak ne menj el innen. Ülj le - parancsolt rám gyenge, erőtlen hangon. 

Anya sietősen felállt a kanapéról, felkapta a rezgő telefonját, majd beszélni kezdett;

- Jó napot, örülök, hogy tud minket fogadni... - csak ennyit hallottam, mivel elindultam a szobáink felé.

- Eva! -ordított rám apa, de úgy, ahogy még sohasem hallottam. Nem ismerem ezt az oldalát.

Egyre kíváncsibb lettem. Nem hallgatva apámra, egyre gyorsabban szedtem a lépcsőfokokat, de mikor már az emeletre értem volna, valaki visszarántott.

- Engedj! - kiáltottam rá az öregre. A sok tiltakozásomat követően egyre engedett a szorításból, végül kicsavartam a kezemet a vén,ráncos ujjai közül. Még visszanéztem rá. Falfehér volt.

Vadul szedtem a lábaimat, hogy odaérjek a szobához. Félve, de látszólagos magabiztossággal benyitottam.

Elkövettem életem legnagyobb hibáját.

Nem tudtam felfogni. Egy pillanatra forrónak éreztem magam körül mindent. Ordítottam volna, kifutottam volna a világból. 

Szemei fenn akadtak, gyönyörű, kávébarna íríszét, már alig lehetett látni. Ajkai lilán feslettek, arcán csorgadozott a nyála, le a takaróra. Ujjai fehérek, már mozdulatlanok. Haja a megszokott hullámosra fésülve, csak egy- egy tincs maradt egyenesen.

- Lya - suttogtam hitetlenül.

A szám elé tettem a kezem, majd hangtalan zokogást követően ráborultam a testvéremre.